Audrey Rapburn

ŐSZI EKLEKTIKA

A házfalakhoz szürkült az Ég
A pocsolyákba kapaszkodik görcsösen
Néha megbotlok benne.
Káromkodás.

Páraszemek közt neonfény világol.
A tüdőmbe költözik az este,
Elfojtva dudál egy busz.
Fékezés.

Ruharétegek alatt megyek az utcán,
Arcomat a bőröm mögé rejtem,
Ma nem bánok már semmit.
Kuncogás.

Üres pénztárcámban a vágyaim
Bámulnak rám a Napszakok.
Szívemet a párnám alatt hagytam.
Pislantás.

Ó, jó estét, Fáradt Város úr!
Tudom, a helyzet komikus,
De megígérem, már csak két utca.
Bólintás.

Füst bolyong, át a tiloson.
Megállok egy picit és nézem,
Aztán megszorítom a zsebkendőm sarkát.
Sóhajtás.

Íme, az ember, épp a zöldet várja,
Az orra fázik, harisnyája felfutott.
De holnap újra fel kell kelni.
Köhögés.

Fonnyadt-fakó virágok hajlongnak utánam,
Egy macska a szemét között matat.
Ma megint a hosszabb úton jöttem.
Orrfújás.

Eltévedt-megkésett, szédült bogarak,
Utánam szegődik egy kis kavics.
Egy elsápadt platán a Körútra ájul.
Szívdobbanás.

Kerítésekre festett alkonyat
Lábujjhegyen járva izzó levelek
Ölik magukat a tócsákba.
Csoszogás.

Dobhártyámban lüktető kakasszó-hiány
Körtáncot jár a szívem
Magamhoz ölelem a füzeteimet.
Csengetés.

Megérkezés-hangulat a gerincemben
A Csend sírva itt hagyott.
A Holnap a tetőről bólogat.
Kapunyitás.


KÉT KEZEMET ÖSSZETÉVE

És a mi mindennapi bűneinket
Add meg nékünk ma
Egy helyjegyet
A tizennyolc nullaötös Interpicire
És ne vígy minket a kísértésbe
Tizenöt deka parizert legyen szíves
És egy szeletet abból a sajtból
Meg még szalvétát
Tartós elemet
De szabadíts meg a Gonosztól
Most inkább ne
Fáj a fejem
És amúgy is fáradt vagyok
Mert tied az ország
A fenébe is
Miért nem sózzák az utakat
A hatalom
Ó, nyugodtan tessék leülni
Úgyis csak három megállót megyek
Meg amúgy is lejárt a bérletem
És a dicsőség
Igazán semmiség, kérem
Csak behoztam azt a pénztárcát
Semmi különös nincs benne
És a tárcában se
Mindörökké
Mindennél jobban
Szeretlek
Ámen.


SZIMPLA

Itt hagyott a villamos
De az este olyan illatos
A parfümödbe bújtam, érzem,
Minden olyan szimpla most…

Elindulok.
Kicsit fáj még, amit itt hagyok,
Bőrömön a Hold ragyog,
De a lépések még túl nagyok…

Baktatok.
A csillagok most mind vakok,
Némák az óhajok,
Csak én tudom, hogy itt vagyok…

Haladok.
Csendben elhalnak a sóhajok
Hisz akármit is kértem, egyedül
Te tudtad, hogy mit kapok…

Emlékek…
Nemléted árnya máris fojtogat
Ha lenne hozzá erőm,
Visszafordítanék dolgokat,
De közömbösítettelek,
Mint sav egy lúgos oldatot…

Kimondanám a választ,
Mit tán soha senki nem tudott

Csak azt nem értem,
Arra valaki mért nem oktatott,
Hogy hogyan tartsam meg,
Mit a Múlt fénytelenre koptatott…

Kidobhatott bárki,
Az Élet köthetett és oldhatott,
Azt nem gondoltam,
Hogy egyszer ellopja a holnapot…


Nem tehetek róla
Minden veled töltött óra
Paradox metafora
Az élve pusztuláshoz óda


Lassan elhamvad a perc,
De én még azt kívánom:
Süssön újra,
Égjen porig minden, mint az ókori Róma
Agyam szétégett dióda,
Kérlek, ne kérdezd, mióta,
De szemhéjamra vésve képed,
Féltelek, ha nem is kérted…

Érvelhetsz,
Ugyanúgy fáj a pro és kontra
Ölelésed úgy tapadt rám,
Mint hús a csontra

Tudom, nem túl szép a hangnem,
Összegyűrve áll a kotta
Van, ahol összefolyt a tinta,
És a szöveg néhol rontva

De a kontrapunktika a gond,
Pont Te az ellenpontra
Itt a szívem összes kínja neked,
Szólamokra bontva.


FELÉ

Eltűnő árnyékomban ülve
Számolgatom a kínjaim
Lelkem szárazon, szám kihűlve
Lóg az elmúlás hídjain
Tompuló fénynyaláb nyomán
Hideg hasít át államon
Lidérces, idegen szobám
Rabja vagyok, hát vállalom.


EMLÉK

Tüdőm legmélyén
Még őrzöm az illatod
És néhány mondatot
Mit a fájdalom meghagyott


KÉTSOROS

Megalvadt szívem ökölbe szorítom
Behegedt szájjal nyelem a tegnapom


STIGMA

El akartam égetni a képed
De szívem lett csak üszkös húsdarab
Tüdőm füstjében, ott mélyen
Az illatod csak, ami megmaradt


SZELLEMKÉP

Láttalak ma a villamoson
Arcod kemény volt és hideg
Rád mosolyogtam, hogy felmelegítselek
De rájöttem, hogy csak elképzeltelek.