SLAM POETRY I

Itt úgy csinálunk undergroundot, mint kormányzati negyedet:
előbb üvegpalotát – nyugatit –, azt’ elrejtjük a síneket,
mer’ magától nincs kincs a földben, kell egy gettót vetni Budán,
ha a Bimbó úton kivirágzik, át kell fújni Pestre csupán.
Az eredet egál, szavamra,
de végre keretet arathat a Havanna.
Itt az imidzs, hoci, hobó! –
bár az Illatos útra csak a villamosból látok,
máris stílusos a szocifotó.
Szal ha lefelé csorog a magyar, mondhatni gravitál,
és a kapitány a Profi. Kafa! Az ő szava navigál.
És még az is meg van szabva, hogy hogyan legyél rafinált
– mer’ a tudatod sem tágulhat százfelé, hidd el,
csak három vagy négy a neurotranszmitter –,
akkor, ha nincs jó véna, inkább legyek béna,
mer’ a vétkesek között cinkes, aki néma.
Eltűnt Krisztián a Blaháról, és az ország felejt vele,
pedig akit ő nem ért el, azt felugrásból fejelte le.
Félre ne érts, nem a csávó,
csak az attitűd hiányzik, a lóláb meg kilátszik:
ha azt mondják, küldj jelet lentről, csakis arra kíváncsik,
csak arra a jelre, ’mit már dekódoltak,
te roadolhatsz, a szónokok a behódoltak.
A slam poetry ne legyen egy karácsony vagy hanuka, jó,
én se vagyok hadihajó, forradalmár, Manu Chao,
de hogy a pofámból ne csak a nikotint fújjam,
ne magamban vesszen el a mutatóujjam,
még kataton is tudjam, hogy a hangomban a mélység
nem a herointól van. Hogy a beszédközpont ötletes,
vagy ne legyen szögletes a Broca-mező,
mostantól a havi adag kőleves, az kötelező!

BOLDOG, SZOMORÚ DAL

Van már kenyerem. Bio, anticandidás,
nem a Krisztus teste, más pékáru-identitás.
Barom is van. A tévében Amo-reklámok,
camorraklánok meg a gyomorforgató kamura-sztárok,
és a monitorra nézve néha magamra látok.
Ami egykoron orca volt, csak Rorschach-folt,
régebb vetítettem ezt-azt rá, klassz korszak volt.
Most korszakowos vagyok, és a memóriám laza,
de már az apám se vesz videóra, a faszér’ menjek haza?

Van már mobilom, amiér’ tegnap megszúrtak a Blaha Lujzán,
azt’ elcsúsztam egy pacsa turhán: balett, hahha, Hacsaturján!
Lefotóztam, hogy elvérzek a fajtársaim alkarjában.
„TAJ-kártya nincs a Spar-szatyrában, majd wapozik a Valhallában!”
Van szilikon a szívemben, de semmit sem érzek,
applikátoros tamponom, hogy magamhoz ne férjek,
és műköröm a szemhéjon (néha aludjak a speeddel),
analitikusom is van, együtt baszunk be, hidd el.

Kér észt? És Ön? Itt egy playstation!
Itt a kirakatból az iraki, hogy a napom menjen,
van pontgyűjtő könyvem, hogy a taknyom kenjem,
van privát jógám: itt a Rivotril, Xanax,
hogy ne üvöltsek, a számon van a nikotintapasz.

Vannak barátok, persze, bármelyik tres bien,
kár, hogy gyakrabban hív fel a Gallup vagy a Medián,
vagy csörög a deviáns, a háttérben a Barry White,
a herointól a hangja mélyebb, mint a Teddy bárt
danoló Mikié, hát ledobom a Nokiát, jó,
itt a langy Tee, Dezső, szlopáljad ópiátból!

Van csávóm is, egy nárcisz, aki feszt dumál,
egyszer macsó, egyszer metroszexuál:
bushido meg spinning – sitt-tetkó meg a pink ing?
Szilveszterkor ő a Stazi-arcra kopírozott Luca Brasi,
márciusra elér a Cure-t dudorászó kukasrácig?

Van család, amiben állok bőrig ázva,
nem az ember önhibája, hogy megy a csomag a faternak Kőhidára,
és mokeszt kapott a muter, mikor felkereste,
és a húgomat a bánat eljegyezte.
Van gárdatagaságim is, testvérem, ez hiperállat,
egy viperával hibernálhatsz bárkit, aki pigmentáltabb!

És nekem ne lenne hazám?
Tizennyolc éve tatarozták fapadosra,
Magyarország így is csak génmanipulált anyarozsra
hajaz: halu halu hátán, ami nem ér véget,
és nincs díler, akit fejbelőj, mert átvert téged.

De legalább van saját plázám. Meg a nevemmel gyártott szatyrocskák.
A plázában egy kisebb pláza, meg egy kisebb, mint a matrjoskák.
S a legkisebben, megmondom a frankót, ez nem oltovári,
a kardiogép szalagján ül a szív edzője, Kosztolányi.
Kávé helyett csak taurin meg szteroid,
a Nyugatból Playboy, a cigizésből aerobic,
és hogy minden mozdulatot szabályosan,
az ég helyett csak tükörbe néz. Homályosan.